1. rész

Az utolsó köröket motoroztam a pályán. Általában korábban szoktam jönni, de ma elhúzódott a munkám, így kevesebb időm jut az élvezetekre is. Na, nem mintha annyira bántana a dolog. A lenyugvó nap látványa tökéletesen megéri, hogy crossozás közben nézzem végig.
A dombon egy nagyobb ugrással fejeztem be, majd visszaindultam a kezdőponthoz. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy kihajtok a pályáról és végre hazaindulok, de túl nehéznek tűnt elszakadni a kedvenc hobbimtól, egyébként is a pályakijárót elfoglalták a srácok, akik éppen most érkeztek.
Nem irigyeltem őket, több mint tíz ember jött egyszerre, persze mind barátok, én azonban a magányos motorozás híve vagyok inkább. Ha elesek, saját hibámból történjen, nem azért, mert valaki előttem elfoglalja az utat.
Úgy hajtottam, ahogy mindig. Nyugodtan, mégis gyorsan, amennyire csak tudtam. A mindennapi stresszt itt adtam ki magamból. Nekem a motorom a boxzsákom, a szerelmem és a barátom egyben. A pálya felén túl voltam, mikor a kanyarból jól láthattam, az újonnan érkezők motoruknak támaszkodva állnak és engem szemlélnek. El nem tudtam képzelni, vajon a lila szerelésem szúrt nekik ennyire szemet, vagy valamit jól, esetleg rosszul csinálok?
A pálya vége felé, megállapítottam, hogy csak is a második lehet, hiszen egyikük papagáj színű overállban pompázik, férfi létére. Oké, néhány olasz pasinak köztudottan nincs ízlése és a piros is menő, hiszen a Ferrari és a Ducati gyárak is pirosban pompáznak, azonban ezt túlzásnak véltem.
A kör végén kiindultam a pályáról, untam, hogy ennyire meredten néznek. Félrehúzódtak, mikor kihajtottam, majd leparkoltam mellettük. Ledobtam a kesztyűm, felhajtottam a plexit, majd kicsatoltam a bukósisakot és attól is megszabadultam. Megráztam a hajam, ahogy mindig is. Elég hosszú már, viszont a bukó alatt kényelmetlen a hajgumis viselet. Ezzel az apró mozdulattal érem el, hogy minden hajszál lesimuljon eredeti állapotába.
Oldalra pillantottam, ahol a srácok kissé döbbenten méregettek.

-       Baj van? – húztam fel kérdően szemöldököm.

-       Nem, bocs – szólalt meg a papagáj.

-       Csak meglepődtünk, hogy egy lány száguldozik itt, ilyen ügyesen – szólalt meg egyik társa.

-       Ezt bóknak veszem – bólintottam. – Egyébként ez nem olyan meglepő. Úgy értem, mindennap itt vagyok… De titeket még sose láttalak! – persze ez lehet azért, mert ma nem a tőlem megszokott időben jöttem ki, ám ez már csak az után jutott eszembe, hogy a szavak elhagyták a számat.

-       Pedig elég gyakran járunk erre – vette vissza a szót a papagáj. – Tekintve, hogy a pálya az enyém… - nem tudom egoizmusából kifolyólag mondta-e ki, vagy csak miheztartás véget, mindenesetre eléggé sugallta felsőbbrendűségét.

-       Ó – ejtettem ki hosszan ezt az egyetlen betűt. - Nos, ez sokat nem változtat a dolgokon… - motyogtam, majd végre leszálltam a motoromról. Felhúztam a ruhám ujját, így rálátásom nyílt az órámra. Ideje lenne lassan hazamennem. – Nekem lassan mennem kell – mondtam ki hangosan. – Már nem is zavarok.

-       Maradhatsz – rántott vállat drága a színes ruhás, pályatulajdonos. Minden bizonnyal ő a falkavezér is, ami nem csoda, ha kilencszeres motorvilágbajnok az ember. Igen, természetesen felismertem hazánk és a város nagy büszkeségét, de nem különösebben érdekelt. Tudtommal szeretné, ha átlagemberként tekintenénk rá, így hát én is ezt teszem.

-       Köszi, kedves tőled – grimaszoltam. – De nincs hozzá kedvem.

-       Csak nem félsz? – nevetett cimborája.

-       Maximum attól, hogy elkések – vigyorogtam. Persze, simán legyőzne, ehhez kétség sem fér, azonban nem adom meg neki azt az örömöt, hogy ezt ki is nyilvánítsam. Nevezhet bárki ostobának, de már sokszor megtanultam az életem során, hogy ne mutassam ki pontosan, mit is érzek, míg komolyra nem fordul.

-       Szóval szerinted nyernél? – húzta fel szemöldökét kérdően, mint én is tettem nemrégiben.

-       Persze – elkezdtem tolni kifelé a motort.

-       Bocs, Kislány! Tudod, hogy ő ki? – barátja tátott szájjal meredt rám.

-       Casey Stoner? – kacsintottam papagáj úrra, majd elhaladtam mellettük. A kijárattól még visszanéztem, apró mosollyal az arcán pillantott utánam.

Mire hazaértem, kellőképpen fáradt voltam ahhoz, hogy semmihez se legyen elég energiám. Nem főztem, csak beraktam a tegnapi maradékot a mikróba, majd falni kezdtem, mikor elérte a kellő hőfokot. Tudtam, hogy nem egészséges ezt csinálni. Alig folytatok társadalmi életet, rendszertelenül eszem és gyorsan… Ha valóságshow-t kellene csinálni az életemről, a munka utáni részeket ki kellene vágni, hogy ne untassák a nézőket.
Reggel holt fáradtan ébredtem, az agyam gyorsasága pedig egy zombiéval vetekedett. Megszokásból, komolyabb agyi mozgás nélkül végeztem el reggeli teendőimet, majd egy pohár hideg gyümölcslé kezdett felélénkíteni annyira, hogy autóba ülhessek. Egyenesen a stúdióba hajtottam, ahol a lányok már 3-4 teleírt papírlappal vártak. Elég sok időt emészt fel a délelőttjeimből, míg ezeken átrágom magam és kidolgozom az adások menetének pontos tervét, de végül meg szokta érni. A Sky Italia csatorna egyik szerkesztője vagyok, vagy, ahogy itt hívnak minket, háttérmunkása. Mindig is érdekeltek a sportok, és bár nem közvetlenül, de így is közel lehetek hozzájuk. Talán egyszerűbb lenne, ha nem irtóznék a kameráktól és riporternek álltam volna, azonban mind jól tudjuk, az élet minden, csak nem egyszerű.

-       Nem felejtetted el ugye, hogy a jövő heti adásban vendégeket fogadunk? – lépett mellém Andrea a kávézóban. Magas, jóképű, jó kiállású fiatalember, aki a motorsport részlegünk egyik műsorvezetője. Bár, a kétkerekű járgányokhoz kevésbé ért, mint a négykerekűekhez.

-       Tudom – bólintottam. – Hétfő, ugye?

-       Pontosan – helyeselt mellettem, majd megvárta, míg le is írom a papírra.

-       Köszönöm, hogy emlékeztettél – mosolyogtam rá, majd újra a papírok fölé görnyedtem. Úgy láttam még vár valamire, ám végül meggondolta magát és inkább továbbsietett, hogy nyugodtan dolgozhassak.

Az egyik legnagyobb előnye a munkámnak, hogy egész nap tervezgetek, olvasgatok és egyeztetek, így nem sok esélyem van az unatkozásra. Nem is baj, hiszen középiskolás éveim alatt bőven volt időm unatkozni délutánonként (persze csak szigorúan tanulás után).
Mire az órára pillantottam, már több mint, öt perce lejárt a munkaidőm. Befejeztem az éppen aktuális feladatom, majd összeszedelőzködtem és egy gyors búcsú után, már indultam is haza. Lehetőségem nyílt, hogy a szokott időben menjek ki a pályára, ám egy belső hang azt suttogta, úgy menjek, ahogyan tegnap. Így hát gyorsan főztem egy kis tésztát, mellé pedig darált húst paradicsomszósszal és juttattam értelmes élelmiszert is a szervezetembe. Míg arra vártam, hogy kissé leülepedjen, szétnéztem a világhálón és csak egy órával később indultam el az overálomért.