5. rész

-       Legédesebb álmaimból riasztott fel az ébresztőóra.

-       A francba! – szitkozódtam, amint eszembe jutott, dolgoznom kell ma.

-       Mi a baj? – dünnyögte Valentino félig még álomvilágban járva.

-       Be kell mennem melózni – tájékoztattam. Fintorgott egyet, majd kinyitotta szemeit. Elmosolyodott, miközben látta, hogy magam köré csavarom a lepedőt.
Fantasztikus éjszakánk volt, ezt meg kell hagyni. Talán még soha, senkivel nem volt ennyire jó a szex. Pontosan értettem, miért mondta szereti a jót, márpedig a szex jó, vele pedig fantasztikusan jó!

-       Kérj szabadságot! – húzott vissza magához.

-       Nem lehet – haraptam be alsó ajkamat. – De pihenj nyugodtan!

-       Nem, nem. Ha te mész, én is összeszedem magam – mosolygott. Nem tudom, mi van pontosan közöttünk, végtére is alig ismerjük egymást, mégis túl vagyunk egy szenvedélyes éjszakán, most pedig úgy mozgunk fel s le a lakásban, reggeli teendőinket intézve, mintha már hosszú ideje együtt élnénk.

-       Elvigyelek? – kérdeztem, miután a mosogatóba helyeztem a bögréinket.

-       Azt se tudod, merre lakom – mosolygott.

-       Gondoltam elárulod – forgattam szemeimet.

-       Nem akarom, hogy miattam késs el – rázta a fejét. – Felhívom Ucciot és megkérem, hogy jöjjön értem – mosolygott tovább.

-       Nem kések el – magyaráztam, majd felpillantottam az órára. – Oké, lehet – fintorogtam.

-       Komolyan, Elisa. Menj nyugodtan! – unszolt.

-       Rendben – sóhajtottam. Felálltam, felkaptam a táskámat és indultunk is az ajtó felé, miközben tárcsázta barátját.

-       Találkozunk a pályán? – kérdezte kíváncsian.

-       A szokott időben – biccentettem.

-       Szia – hajolt közelebb. Egy apró puszival köszönt, melyet az arcomra adott. Egyre inkább összezavarodtam. Most komolyan! Mi van köztünk?

-       Szia – viszonoztam tettét, majd beszálltam az autómba, ő pedig elindult gyalog, hogy valahol útközben találkozzon Alessioval.

Egy végtelen hosszúnak tűnő munkanap várt rám. Mintha valaki szándékosan lelassította volna az órákat körülöttem, egyszerűen nem telt az idő, hiába dolgoztam folyamatosan. Végül, mikor az óra is azt jelezte, mehetek, mint akit rakétából lőttek ki hagytam el az épületet. Nem tudom mit vártam, miben reménykedtem, de alig vártam, hogy már a pályán legyek, egy időben a srácokkal.

-       Szia – köszöntött, holott még el sem értem a bejáratot.

-       Szia – mindkettőnk arcán mosoly terült el, ám egyikünk se tudta igazán, hogyan is köszöntsük egymást, csak úgy, mint a reggeli búcsúnkkor. Ismét ő kezdeményezett, közelebb hajolt egy apró puszira. – Korán érkeztem?

-       Épp a legjobbkor! – mosolygott.

-       Szuper – mosolyogtam önfeledten. Olyan könnyű volt a közelében lenni, mégis nehéz, tekintve, hogy fogalmam sem volt, hogyan viszonyuljak hozzá a tegnapi után.
Elindultunk a pálya irányába, de még barátai hallótávolságán kívül, végre felhozta a témát.

-       Elisa, a tegnap este történtek… - kezdett bele.

-       Igen? – próbáltam kevés érdeklődést mutatni.

-       Én… öhm… kicsit elragadott minket a hév, azt hiszem. Nem szoktam a nőket ilyen hamar ágyba vinni, legalábbis nem azokat, akivel továbbra is tartani szeretném a kapcsolatot… - motyogta.

-       Nem gáz – rántottam vállat. – Volt egy jó éjszakánk, nem kellett kényszerítened semmire, magamtól csináltam – motyogtam.

-       És milyen jól… - a mondatot leginkább gondolatban akarhatta megjegyezni, ám mégis kicsúszott száján. – Bocs – nevetett.

-       Megesik – nevettem vele.

-       Mit szólnál, ha maradnánk az ismerkedős, barátkozós fázisban? – kérdezett rá végül.

-       Benne vagyok! – nyújtottam kezem, ő pedig megrázta, mint ahogy a férfiak teszik ezt egymás közt. – Nos, haver – nyomatékosan pillantottam rá a haver szónál. – nem tanítanál nekem valami trükköt?

-       Milyen trükkre gondoltál? – érdeklődött.

-   Mindegy. Taníts valamit – rántottam meg a vállam, majd felültem motoromra. Ő is így tett, majd felvéve a sisakot és a kesztyűket, elindultunk a pályára. Mentünk két kört csak úgy simán, miközben elkápráztatott pár trükkel. Elsőre lehetetlennek tűnt, hogy egy napon, majd én is képes legyek ezen trükkök véghezvitelére, de alig pár nap alatt tökéletesen megtanultam mellette. A végén már olyan könnyedén ment, mintha ezer éve mást se csinálnék, csak ezt. Nem voltam biztos abban, hogy mindenkinek ilyen könnyen menne a megtanulása, de elbízni sem akartam magam. Nem vagyok én olyan tehetséges, mint gondolják. Csak követem az ösztöneimet.

4. rész

-       Mesélj magadról! – kért. Három perce övezett minket csend, mely idő alatt egymás csillapodó nevetését hallgattuk és italainkat kortyolgattuk.

-       Mit meséljek? – vontam vállat apró mosollyal az arcomon.

-       Bármit – biztató mosolyát látva beszélni kezdtem magamról. Persze leginkább azon információkról tájékoztattam, melyet minden ismerősöm tud rólam.

-       Lássuk csak… - merengtem. – Huszonhét éve születtem, Urbinoban. Körülbelül tizenkilenc éves korom óta nem élek a szüleimmel, eleinte barátnőkkel laktam egy nagy házba, de nem igazán tetszett a dolog – rántottam vállat. - Kiskorom óta hobbim a motorozás, de sose nőtte ki magát ennél többé – magyaráztam, majd újabbat kortyoltam italomból. Kezdtem érezni a hatását. Jókedv, felszabadultság, állandó mosoly… ráadás ültömben képes vagyok megszédülni… - Szeretem az állatokat, volt egy bulldogom, de szegény beteg lett és elpusztult. Még nem mertem másikat beszerezni. Öhm.. a szüleim a város másik felében élnek. Hmm, mit meséljek még? Elég őrült vagyok, meg néha kicsit perverz, de szerethető. Örök kritikus és sportbolond. Valami kérdés? – vigyorogtam rá elégedetten, hogy ennyi minden eszembe jutott magamról hirtelenjében.

-       Hogy lehet, hogy sohasem találkoztunk? – kérdezte értetlenül.

-       Sehogy. Már találkoztunk – vallottam be.

-       Arra emlékeznék – rázta fejét tiltakozóan.

-       Még gyerekek voltunk és valami motoros rendezvény volt – legyintettem. – Bevallom, én is csak onnan emlékszem, hogy van rólunk pár közös fénykép – avattam be titkomba.

-       Hé, azok engem érdekelnének! – kérte ki magának.

-       Majd megmutathatom – vontam vállat.

-       Miért várnánk vele? – tette fel a kérdést.

-       Végül is – merengtem. Tök mindegy, hogy most mutatom-e meg, vagy két hét múlva. Így legalább hamarabb rájön, milyen borzalmas is volt az akkori haja.
Intett a személyzetnek, majd kifizette italainkat, amiket személy szerint én akartam, hiszen elvesztettem a fogadást.

-       Majd legközelebb, talán – kacsintott rám, mikor ezt megemlítettem neki is.

-       Rendben – bólintottam. – Nos, megérkeztünk – álltam meg a bejárat előtt.

-       Nem laksz valami messze – nevetett fel.

-       Van ez így – elfordítottam a kulcsot a zárban, majd beléptünk drága kis lakásomba.

-       Otthonos – szemlélt körbe, miután lerúgta cipőjét.

-       Foglalj helyet! – intettem a kanapé felé. – Kérsz valamit enni, vagy inni?

-       Nem, köszi – tiltakozott. A szekrényhez mentem, majd lábujjhegyre álltam, hogy elérjem a dobozt, amibe a gyermekkori képeket őriztem. Azonban vagy összementem az évek során, vagy feljebb pakoltam, mint emlékeztem, de nem sikerült elérnem. – Várj, segítek! – éreztem, ahogy keze végigsiklik derekamon, miközben leemelte nekem a dobozt.

-       Köszi – suttogtam szinte mellkasába, mikor átnyújtotta a dobozt. Kezdtünk túlságosan közel kerülni egymáshoz, és ami rosszabb, egyáltalán nem zavart.

-       Nincs mit – mosolygott. Visszasétáltunk a kanapéhoz, majd leültünk, miközben válogatni kezdtem a dobozban heverő fényképek között. 

- Ez te vagy? – kapott ki egy fényképet a kezemből.

-       Talán problémád van vele? – kérdően felhúztam a szemöldököm, majd újra a többi képhez fordultam.

-       Nem, dehogy. – vigyorgott, miközben tovább vizslatta a képet. – Hány éves voltál?

-       Tizenöt – motyogtam.

-       A szépséged a korral sem múlt el – rötyögte.

-       A korral? Mintha nyolcvan éves lennék! – legyintettem vállon. – Megjegyezném, hogy idősebb vagy nálam!

-       Én örök fiatal vagyok – rántott vállat.

-       Veszem észre – mosolyogtam, majd nagy szerencsémre kezembe akadtak a keresett képek. Természetesen a doboz legalján hevertek, legközelebb ott fogom kezdeni a keresést. – Tessék – nyújtottam át neki a képeket.

-       Hé, erre a rendezvényre emlékszem! – méregette a képeket. – Tényleg. Anya utána egy darabig még emlegetett is téged – előtörtek benne az emlékek, nekem pedig be kell vallanom, öröm volt hallani, hogy mégis emlékszik rám. – Jesszusom, ez a haj – nevetett fel.

-       Öhm… vicces – jegyeztem meg, mire mindkettőnkből kitört a nevetés. – A mostani jobb – állapítottam meg.

-       Tényleg? – sose láttam még ilyen visszafogott, szelíd mosolyt az arcán. Kisfiússá tette, mégis sugárzott belőle a szexiség.

-       Igen – vallottam be. Csak néztük egymást egy, vagy talán két hosszú pillanatig, majd közelebb hajolt és lágyan ajkaimra tapasztotta sajátját. Meglepő volt, de nem húzódtam el. Nehéz is lett volna távol tartanom magam mézédes csókjaitól.
Az ölemben heverő dobozt az asztalra csúsztattam, miután finoman hanyatt döntött a kanapén. Végigsimítottam hátán, majd finoman végigszántottam ujjaimmal rövidke haján. Nem tudom, hogy az alkohol hatását éreztem-e, vagy sem, de hagytam, hogy ösztöneim vezéreljenek és elkezdtem lehúzni róla a felsőjét. Elmosolyodott, majd nyakamat kezdte el halmozni apró puszikkal. – Átmenjünk a hálóba? – suttogtam. Bólintott egy apró igent, majd felállt engem is magával húzva. Kézen fogva lépdeltünk át a hálóba. Miután becsapódott mögöttünk az ajtó, végre megszabadítottam felsőjétől. Hanyatt döntött az ágyon, majd ő is hasonlóképpen tett.

Ezt a monokinit tényleg kár volt kihagyni – jegyezte meg, mikor melltartómtól is megszabadított. Felkuncogtam, majd egy csókkal jutalmaztam bókjáért.

3. rész

 Levettem a sisakom és lemásztam a motorról. Valentinot barátai hátba veregették, majd megszabadult sisakjától és felém fordult.

-       Gratulálok – nyújtottam kezet, készséggel rázta meg.

-       Köszönöm.

-       Tényleg tehetséges vagy! – dicsért meg.

-       Te sem panaszkodhatsz – mosolyogtam rá, majd ő is elvigyorodott.

-       Nyert, szóval vetkőzz! - szólalt meg egyik társa.

-       Srácok.. – nézett hátra fegyelmező pillantással.

-       Most miért? – fintorgott egyikük.

-       Hagyd, igazuk van! – nyúltam overálom cipzárjához. – Az alku, az alku. – elkezdtem lehúzni a cipzárt, majd kibújtatni a kezem, de Rossi lefogott.

-       Nem kell komolyan megcsinálnod, csak kíváncsi voltam beleegyezel-e így is a versenybe – mosolygott. – Mit szólnál, ha kiváltanánk egy közös itallal? – végül is, jobb, mint monokinizni ennyi ember előtt. És még nincs is olyan késő, csak egy gyors ital és már mehetek is haza, hogy kialudjam magam.

-       Most? – mosolyodtam el, kicsit boldogabban, majd visszahúztam a cipzárt.

-       Ó, ez nem ér – sóhajtottak a srácok. Nyilván elég nőhiánya lehet némelyiknek.

-       Miért ne? – rántott vállat a bajnok.

-       Hazaviszem a motoromat és azt hiszem át is öltözök – mutattam az overálomra.

-       Egy óra múlva? – mosolygott.

-       Legyen háromnegyed – olyan könnyen megértettem vele magam, holott nem is ismerem. Ráadásul egész izgatott lettem ettől a kis italozástól. Tudom, hogy nem randi, de jó érzés kimozdulni kicsit. Öt hónapja, mióta kidobtam az exem, most megyek először bármerre is a pályán és a munkahelyen kívül.

-       Az utca végén, ahogy befordulsz a másik utcára, van egy kis bár. Mit szólsz ahhoz? – kérdezett rá.

-       Tökéletes – vigyorogtam, főként, hogy ott lakom négy másodpercre a kocsmától.

-       Akkor… - motyogta.

-       Akkor ott találkozunk – mosolyogtam bugyután, majd motoromhoz léptem és elindultam a kijárat felé.

     Szinte azonnal fel is pattantam motoromra, majd hazahajtottam.
Letusoltam, majd megpróbáltam minél jobban előhozni női oldalamat. Így még úgy sem láttak, már pedig szerettem volna, ha megismer, ki is vagyok.
Miután végeztem az órára pillantottam. Egy perc kellett, hogy leteljen a kijelölt időpont, így elindultam. Alig zártam be a lakásom ajtaját és fordultam be a sarkon, mikor megpillantottam. Egyedül sétált az épület ajtaja felé, mikor meghallottai lépteim zaját és észrevett.

-       Szia – mosolyodott el, mikor meglátott.

-       Szia – viszonoztam tettét, majd végigmértem. Farmert viselt egy egyszerű, kicsit bő pólóval. Nem volt egy tipikusan modell alkatú férfi, de mégis a kisugárzása leveszi a nőket a lábukról.  

-       Gyakrabban kellene overáll nélkül találkoznunk – mosolygott.

-       Eddig összesen kétszer találkoztunk – emlékeztettem.

-       És ez idő alatt, meg kellett mentem a monokinizéstől – vigyorgott, miközben kitárta előttem az ajtót.

-       Megjegyezném, hogy miattad kellett volna megtennem - mosolyogtam én is, miközben leültünk egyik asztalhoz.

-       Miért én tehetek arról, hogy jobban mentem? – nevetett.

-       Ugyan már. Mindketten tudtuk, hogy te fogsz nyerni. Kitalálhattál volna valami kevésbé durva tétet is – kényelembe helyeztem magam és hagytam, hogy olyan italt rendeljen, amilyet csak szeretne.

-       Már mondtam. Kíváncsi voltam, így is bevállalod-e – idézte fel újra szavait.

-       Elég őrült vagyok hozzá – rántottam vállat.

-       Így utólag elnézve, kicsit kár is, hogy nem engedtem, hogy megtedd – méregette melleimet, majd felhúzott szemöldököm láttán nevetni kezdett.

-       Azt hittem csak a hőzöngő barátaid ennyire nőhiányosak – kuncogtam.

-       Nincs nőhiányom csak szeretem a jót – nevetett.

-       Például a szexet? – vigyorogtam kajánul, majd kortyoltam a már előttünk heverő poharak egyikéből.

-       Hmm. Igen, a szex jó – kortyolt egy nagyot elégedetten. – Egyébként, Uccio mesélte, hogy a neved Elisa – vigyorgott.

-       Igen, így hívnak – bólogattam helyeslően. – Elisa Calvino – nyújtottam kezem.

-       Valentino Rossi – rázta meg vigyorogva.

-       Tényleg? – színleltem döbbenetet, melyen újra felderült. 

2. rész

Imádtam, hogy ez a pálya nincs túl messze a lakásomtól. Jobb helyet nem is találhattak volna neki! Alig pár perc alatt odaértem. Leszálltam a motorról és kíváncsian indultam el a kissé rozsdás drótkerítés mellett. A hangokból hallottam, hogy a pálya nem üres, de csak akkor lehettem igazán biztos abban, hogy a papagájúr társasága tölti itt szabadidejét, mikor kiértem a nagy fa takarásából. Egy apró mosoly ült ki arcomra, miközben betoltam a drágaságom az ajtón. Nem tudom mi volt ez a megmagyarázhatatlan vonzalom, de tetszett.
Beléptem a kerítésen túlra és a pálya vonala mentén támasztottam le járművem, míg felkészültem, hogy felülhessek rá.

-       Óh, a lila lány – mosolygott az egyik srác, aki most éppen nem motorján száguldott.

-       Talán nem tetszik az overálom? – tátottam el a számat, majd sértődöttséget színleltem.

-       Nincs vele gond, csak mivel nem tudjuk a neved, így emlegetünk – rántott vállat. Várjunk csak! Emlegetnek? Engem? Minek?

-       Elisa – nyújtottam kezet.

-       Alessio – ő is kinyújtotta kezét, majd kezet ráztunk. – De mindenki Uccionak hív.

-       Uccio? – húztam fel kérdően szemöldököm.

-       A vezetéknevem Salucci – magyarázta.

-       Értem. Te vagy Rossi legjobb barátja, nem? – kérdeztem rá, hiszen múltkor is annyira mellette állt, valamint nem vagyok én olyan tájékozatlan sem.

-       Szóval mégis tudod, hogy ki ő? – vigyorgott.

-       Persze – bólintottam mosolyogva, mire az említett befejezte körét és kihajtott mellénk motorjával. Intett egy aprót, így én is hasonlóképpen tettem.

-       Régóta jársz ide? – érdeklődött tovább Uccio.

-       Egy ideje – bólogattam. – Bár általában korábban jövök, rögtön munka után – magyaráztam. Valentino levette a bukósisakot és felém fordult.

-       Akkor, hogy lehet, hogy most nem? – apró mosollyal az arcán érdeklődött.

-       Tegnap túlóráztam és mikor kijöttem, lenyűgözött a naplemente, szóval gondoltam ma is így jövök. Remélem, nem baj… - motyogtam.

-       Nem, dehogy – nevetett. – Mióta crossozol?

-       Egy ideje – vontam vállat, mire még jobban elvigyorodtak.

-       Mit szólnál egy versenyhez? – vetette fel a kilencszeres világbajnok. Elgondolkodtam. Most komolyan menjek bele? Ha kikapok, már pedig elég nagy esély van rá, többé nem jöhetek majd megnézni a naplementét, mert cseszegetni fognak.. Bár, legalább elmúlik majd a kísértés is… - Nos?

-       Attól félek, az egód nem élné túl a vereséget – húztam agyát. Hogy miért? Mert jól esett, és láttam rajta, hogy vevő rá.

-       Próbáljuk ki! – invitált a pálya felé.

-       Rendben, de előbb megyek egy bemelegítő kört – emeltem fel mutatóujjam, hogy nyomatékosítsam, csak egy kör lesz.

-       Ahogy érzed – vigyorgott. Fejembe nyomtam a sisakot, majd a kesztyűket is felhúztam, mielőtt felültem a motoromra. Reméltem, míg én megteszem ezt az egy kört, ő összeszedi barátait, hogy versenyünk alatt ne lebzseljenek a pályán.
A nap lassacskán elindult le az égboltról, én pedig ismét elámultam a gyönyörűségében. Beleszerettem a nap ezen időszakába, mely nem véletlenül kap elsőszámú helyet megannyi romantikus filmben és könyvben. Kihajtottam az utolsó kanyarnál, majd kifaroltam előttük.

-       Nos, felkészültél? – megszabadultam bukósisakomtól, majd a bajnokra pillantottam.

-       Mióta megszülettem – vetett be egy kissé öntelt vigyort. – De legyen valami tétje is – lépett közelebb.

-       Mire gondolsz? – húztam fel kíváncsian szemöldököm, miközben másik lábam is átvetettem a motoron, így már nem terpeszben ültem.

-       Legyen hasznom is a győzelemből – tárta szét karjait.

-       Úgy érted nekem, az én győzelmemből! – kacsintottam rá, melyet barátai nevetéssel fogadtak.

-       Ha ilyen biztos vagy magadban, akkor talán bevállalnál egy… - gondolkodott el egy percre, mire barátja, Uccio szólalt meg helyette.

-       Egy kört félmeztelenül! – a srácok tovább nevettek, kurjongattak. Beindította fantáziájukat a gondolat.

-       Hmm. Igen, ez jól hangzik – állapította meg Rossi. – Rendben, ha nyerek, monokinizel egyet a motorodon – terült el hatalmas vigyor az arcán. Sokat tűnődtem ezen, nem vágytam arra, hogy kebleimet mutogassam, de nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy visszakozom, így hát mindent vagy semmit alapon beleegyeztem.

-       Rendben van – nyögtem ki végül a szavakat. – De ha én nyerek, énekelni fogsz… - vázoltam tervemet.

-       Jól van – rántott vállat.

-       Női tanga bugyiban – tettem hozzá, mire társaságából ismét hatalmas nevetés tört ki. Jól láthatóan átfutott pár érv pro és kontra az agyán, ám ő is rábólintott. Kinyújtotta karját és kezet ráztunk. Mindketten fejünkbe nyomtuk a bukósisakot, majd a pályára gurultunk a motorokkal. Egyik barátja, kinek nevét nem tudtam, de elég béna hangon tud vihogni, lett az indító. Becsatoltam a kesztyűimet, majd oldalra pillantottam, a bajnok rám kacsintott, majd lehúzta a plexit.

Rendben, a verseny hat körös, és értelemszerűen az nyer, aki előbb ér célba! A szabálytalankodást büntetjük – ismertette az alapvető elveket Alessio. A vézna gyerek ezt követően megkérdezte készen állunk-e és mikor bólintottunk, meglengette a zászlóként szolgáló zsebkendőjét. Mindketten jól kaptuk el a rajtot és nagy meglepetésemre, nem került túlságosan távol tőlem. Hamar sikerült is megelőznöm, ám ő két kanyarral később visszavette a számára szimpatikusabb helyet. Hat rémesen hosszúnak tűnő körön át folytattuk a macska-egér játékot, míg végül, az utolsó fél körben visszavette a vezetést és előttem hajtott át a képzeletbeli célvonalon.
Megdöbbentem, hogy ilyen közel álltam a győzelemhez, ám így talán még jobban fájt, hogy vesztettem. A nagy számnak köszönhetően pedig még vetkőznöm is kell egy csapat vadidegen előtt… szuper!

1. rész

Az utolsó köröket motoroztam a pályán. Általában korábban szoktam jönni, de ma elhúzódott a munkám, így kevesebb időm jut az élvezetekre is. Na, nem mintha annyira bántana a dolog. A lenyugvó nap látványa tökéletesen megéri, hogy crossozás közben nézzem végig.
A dombon egy nagyobb ugrással fejeztem be, majd visszaindultam a kezdőponthoz. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy kihajtok a pályáról és végre hazaindulok, de túl nehéznek tűnt elszakadni a kedvenc hobbimtól, egyébként is a pályakijárót elfoglalták a srácok, akik éppen most érkeztek.
Nem irigyeltem őket, több mint tíz ember jött egyszerre, persze mind barátok, én azonban a magányos motorozás híve vagyok inkább. Ha elesek, saját hibámból történjen, nem azért, mert valaki előttem elfoglalja az utat.
Úgy hajtottam, ahogy mindig. Nyugodtan, mégis gyorsan, amennyire csak tudtam. A mindennapi stresszt itt adtam ki magamból. Nekem a motorom a boxzsákom, a szerelmem és a barátom egyben. A pálya felén túl voltam, mikor a kanyarból jól láthattam, az újonnan érkezők motoruknak támaszkodva állnak és engem szemlélnek. El nem tudtam képzelni, vajon a lila szerelésem szúrt nekik ennyire szemet, vagy valamit jól, esetleg rosszul csinálok?
A pálya vége felé, megállapítottam, hogy csak is a második lehet, hiszen egyikük papagáj színű overállban pompázik, férfi létére. Oké, néhány olasz pasinak köztudottan nincs ízlése és a piros is menő, hiszen a Ferrari és a Ducati gyárak is pirosban pompáznak, azonban ezt túlzásnak véltem.
A kör végén kiindultam a pályáról, untam, hogy ennyire meredten néznek. Félrehúzódtak, mikor kihajtottam, majd leparkoltam mellettük. Ledobtam a kesztyűm, felhajtottam a plexit, majd kicsatoltam a bukósisakot és attól is megszabadultam. Megráztam a hajam, ahogy mindig is. Elég hosszú már, viszont a bukó alatt kényelmetlen a hajgumis viselet. Ezzel az apró mozdulattal érem el, hogy minden hajszál lesimuljon eredeti állapotába.
Oldalra pillantottam, ahol a srácok kissé döbbenten méregettek.

-       Baj van? – húztam fel kérdően szemöldököm.

-       Nem, bocs – szólalt meg a papagáj.

-       Csak meglepődtünk, hogy egy lány száguldozik itt, ilyen ügyesen – szólalt meg egyik társa.

-       Ezt bóknak veszem – bólintottam. – Egyébként ez nem olyan meglepő. Úgy értem, mindennap itt vagyok… De titeket még sose láttalak! – persze ez lehet azért, mert ma nem a tőlem megszokott időben jöttem ki, ám ez már csak az után jutott eszembe, hogy a szavak elhagyták a számat.

-       Pedig elég gyakran járunk erre – vette vissza a szót a papagáj. – Tekintve, hogy a pálya az enyém… - nem tudom egoizmusából kifolyólag mondta-e ki, vagy csak miheztartás véget, mindenesetre eléggé sugallta felsőbbrendűségét.

-       Ó – ejtettem ki hosszan ezt az egyetlen betűt. - Nos, ez sokat nem változtat a dolgokon… - motyogtam, majd végre leszálltam a motoromról. Felhúztam a ruhám ujját, így rálátásom nyílt az órámra. Ideje lenne lassan hazamennem. – Nekem lassan mennem kell – mondtam ki hangosan. – Már nem is zavarok.

-       Maradhatsz – rántott vállat drága a színes ruhás, pályatulajdonos. Minden bizonnyal ő a falkavezér is, ami nem csoda, ha kilencszeres motorvilágbajnok az ember. Igen, természetesen felismertem hazánk és a város nagy büszkeségét, de nem különösebben érdekelt. Tudtommal szeretné, ha átlagemberként tekintenénk rá, így hát én is ezt teszem.

-       Köszi, kedves tőled – grimaszoltam. – De nincs hozzá kedvem.

-       Csak nem félsz? – nevetett cimborája.

-       Maximum attól, hogy elkések – vigyorogtam. Persze, simán legyőzne, ehhez kétség sem fér, azonban nem adom meg neki azt az örömöt, hogy ezt ki is nyilvánítsam. Nevezhet bárki ostobának, de már sokszor megtanultam az életem során, hogy ne mutassam ki pontosan, mit is érzek, míg komolyra nem fordul.

-       Szóval szerinted nyernél? – húzta fel szemöldökét kérdően, mint én is tettem nemrégiben.

-       Persze – elkezdtem tolni kifelé a motort.

-       Bocs, Kislány! Tudod, hogy ő ki? – barátja tátott szájjal meredt rám.

-       Casey Stoner? – kacsintottam papagáj úrra, majd elhaladtam mellettük. A kijárattól még visszanéztem, apró mosollyal az arcán pillantott utánam.

Mire hazaértem, kellőképpen fáradt voltam ahhoz, hogy semmihez se legyen elég energiám. Nem főztem, csak beraktam a tegnapi maradékot a mikróba, majd falni kezdtem, mikor elérte a kellő hőfokot. Tudtam, hogy nem egészséges ezt csinálni. Alig folytatok társadalmi életet, rendszertelenül eszem és gyorsan… Ha valóságshow-t kellene csinálni az életemről, a munka utáni részeket ki kellene vágni, hogy ne untassák a nézőket.
Reggel holt fáradtan ébredtem, az agyam gyorsasága pedig egy zombiéval vetekedett. Megszokásból, komolyabb agyi mozgás nélkül végeztem el reggeli teendőimet, majd egy pohár hideg gyümölcslé kezdett felélénkíteni annyira, hogy autóba ülhessek. Egyenesen a stúdióba hajtottam, ahol a lányok már 3-4 teleírt papírlappal vártak. Elég sok időt emészt fel a délelőttjeimből, míg ezeken átrágom magam és kidolgozom az adások menetének pontos tervét, de végül meg szokta érni. A Sky Italia csatorna egyik szerkesztője vagyok, vagy, ahogy itt hívnak minket, háttérmunkása. Mindig is érdekeltek a sportok, és bár nem közvetlenül, de így is közel lehetek hozzájuk. Talán egyszerűbb lenne, ha nem irtóznék a kameráktól és riporternek álltam volna, azonban mind jól tudjuk, az élet minden, csak nem egyszerű.

-       Nem felejtetted el ugye, hogy a jövő heti adásban vendégeket fogadunk? – lépett mellém Andrea a kávézóban. Magas, jóképű, jó kiállású fiatalember, aki a motorsport részlegünk egyik műsorvezetője. Bár, a kétkerekű járgányokhoz kevésbé ért, mint a négykerekűekhez.

-       Tudom – bólintottam. – Hétfő, ugye?

-       Pontosan – helyeselt mellettem, majd megvárta, míg le is írom a papírra.

-       Köszönöm, hogy emlékeztettél – mosolyogtam rá, majd újra a papírok fölé görnyedtem. Úgy láttam még vár valamire, ám végül meggondolta magát és inkább továbbsietett, hogy nyugodtan dolgozhassak.

Az egyik legnagyobb előnye a munkámnak, hogy egész nap tervezgetek, olvasgatok és egyeztetek, így nem sok esélyem van az unatkozásra. Nem is baj, hiszen középiskolás éveim alatt bőven volt időm unatkozni délutánonként (persze csak szigorúan tanulás után).
Mire az órára pillantottam, már több mint, öt perce lejárt a munkaidőm. Befejeztem az éppen aktuális feladatom, majd összeszedelőzködtem és egy gyors búcsú után, már indultam is haza. Lehetőségem nyílt, hogy a szokott időben menjek ki a pályára, ám egy belső hang azt suttogta, úgy menjek, ahogyan tegnap. Így hát gyorsan főztem egy kis tésztát, mellé pedig darált húst paradicsomszósszal és juttattam értelmes élelmiszert is a szervezetembe. Míg arra vártam, hogy kissé leülepedjen, szétnéztem a világhálón és csak egy órával később indultam el az overálomért.