4. rész

-       Mesélj magadról! – kért. Három perce övezett minket csend, mely idő alatt egymás csillapodó nevetését hallgattuk és italainkat kortyolgattuk.

-       Mit meséljek? – vontam vállat apró mosollyal az arcomon.

-       Bármit – biztató mosolyát látva beszélni kezdtem magamról. Persze leginkább azon információkról tájékoztattam, melyet minden ismerősöm tud rólam.

-       Lássuk csak… - merengtem. – Huszonhét éve születtem, Urbinoban. Körülbelül tizenkilenc éves korom óta nem élek a szüleimmel, eleinte barátnőkkel laktam egy nagy házba, de nem igazán tetszett a dolog – rántottam vállat. - Kiskorom óta hobbim a motorozás, de sose nőtte ki magát ennél többé – magyaráztam, majd újabbat kortyoltam italomból. Kezdtem érezni a hatását. Jókedv, felszabadultság, állandó mosoly… ráadás ültömben képes vagyok megszédülni… - Szeretem az állatokat, volt egy bulldogom, de szegény beteg lett és elpusztult. Még nem mertem másikat beszerezni. Öhm.. a szüleim a város másik felében élnek. Hmm, mit meséljek még? Elég őrült vagyok, meg néha kicsit perverz, de szerethető. Örök kritikus és sportbolond. Valami kérdés? – vigyorogtam rá elégedetten, hogy ennyi minden eszembe jutott magamról hirtelenjében.

-       Hogy lehet, hogy sohasem találkoztunk? – kérdezte értetlenül.

-       Sehogy. Már találkoztunk – vallottam be.

-       Arra emlékeznék – rázta fejét tiltakozóan.

-       Még gyerekek voltunk és valami motoros rendezvény volt – legyintettem. – Bevallom, én is csak onnan emlékszem, hogy van rólunk pár közös fénykép – avattam be titkomba.

-       Hé, azok engem érdekelnének! – kérte ki magának.

-       Majd megmutathatom – vontam vállat.

-       Miért várnánk vele? – tette fel a kérdést.

-       Végül is – merengtem. Tök mindegy, hogy most mutatom-e meg, vagy két hét múlva. Így legalább hamarabb rájön, milyen borzalmas is volt az akkori haja.
Intett a személyzetnek, majd kifizette italainkat, amiket személy szerint én akartam, hiszen elvesztettem a fogadást.

-       Majd legközelebb, talán – kacsintott rám, mikor ezt megemlítettem neki is.

-       Rendben – bólintottam. – Nos, megérkeztünk – álltam meg a bejárat előtt.

-       Nem laksz valami messze – nevetett fel.

-       Van ez így – elfordítottam a kulcsot a zárban, majd beléptünk drága kis lakásomba.

-       Otthonos – szemlélt körbe, miután lerúgta cipőjét.

-       Foglalj helyet! – intettem a kanapé felé. – Kérsz valamit enni, vagy inni?

-       Nem, köszi – tiltakozott. A szekrényhez mentem, majd lábujjhegyre álltam, hogy elérjem a dobozt, amibe a gyermekkori képeket őriztem. Azonban vagy összementem az évek során, vagy feljebb pakoltam, mint emlékeztem, de nem sikerült elérnem. – Várj, segítek! – éreztem, ahogy keze végigsiklik derekamon, miközben leemelte nekem a dobozt.

-       Köszi – suttogtam szinte mellkasába, mikor átnyújtotta a dobozt. Kezdtünk túlságosan közel kerülni egymáshoz, és ami rosszabb, egyáltalán nem zavart.

-       Nincs mit – mosolygott. Visszasétáltunk a kanapéhoz, majd leültünk, miközben válogatni kezdtem a dobozban heverő fényképek között. 

- Ez te vagy? – kapott ki egy fényképet a kezemből.

-       Talán problémád van vele? – kérdően felhúztam a szemöldököm, majd újra a többi képhez fordultam.

-       Nem, dehogy. – vigyorgott, miközben tovább vizslatta a képet. – Hány éves voltál?

-       Tizenöt – motyogtam.

-       A szépséged a korral sem múlt el – rötyögte.

-       A korral? Mintha nyolcvan éves lennék! – legyintettem vállon. – Megjegyezném, hogy idősebb vagy nálam!

-       Én örök fiatal vagyok – rántott vállat.

-       Veszem észre – mosolyogtam, majd nagy szerencsémre kezembe akadtak a keresett képek. Természetesen a doboz legalján hevertek, legközelebb ott fogom kezdeni a keresést. – Tessék – nyújtottam át neki a képeket.

-       Hé, erre a rendezvényre emlékszem! – méregette a képeket. – Tényleg. Anya utána egy darabig még emlegetett is téged – előtörtek benne az emlékek, nekem pedig be kell vallanom, öröm volt hallani, hogy mégis emlékszik rám. – Jesszusom, ez a haj – nevetett fel.

-       Öhm… vicces – jegyeztem meg, mire mindkettőnkből kitört a nevetés. – A mostani jobb – állapítottam meg.

-       Tényleg? – sose láttam még ilyen visszafogott, szelíd mosolyt az arcán. Kisfiússá tette, mégis sugárzott belőle a szexiség.

-       Igen – vallottam be. Csak néztük egymást egy, vagy talán két hosszú pillanatig, majd közelebb hajolt és lágyan ajkaimra tapasztotta sajátját. Meglepő volt, de nem húzódtam el. Nehéz is lett volna távol tartanom magam mézédes csókjaitól.
Az ölemben heverő dobozt az asztalra csúsztattam, miután finoman hanyatt döntött a kanapén. Végigsimítottam hátán, majd finoman végigszántottam ujjaimmal rövidke haján. Nem tudom, hogy az alkohol hatását éreztem-e, vagy sem, de hagytam, hogy ösztöneim vezéreljenek és elkezdtem lehúzni róla a felsőjét. Elmosolyodott, majd nyakamat kezdte el halmozni apró puszikkal. – Átmenjünk a hálóba? – suttogtam. Bólintott egy apró igent, majd felállt engem is magával húzva. Kézen fogva lépdeltünk át a hálóba. Miután becsapódott mögöttünk az ajtó, végre megszabadítottam felsőjétől. Hanyatt döntött az ágyon, majd ő is hasonlóképpen tett.

Ezt a monokinit tényleg kár volt kihagyni – jegyezte meg, mikor melltartómtól is megszabadított. Felkuncogtam, majd egy csókkal jutalmaztam bókjáért.