5. rész

-       Legédesebb álmaimból riasztott fel az ébresztőóra.

-       A francba! – szitkozódtam, amint eszembe jutott, dolgoznom kell ma.

-       Mi a baj? – dünnyögte Valentino félig még álomvilágban járva.

-       Be kell mennem melózni – tájékoztattam. Fintorgott egyet, majd kinyitotta szemeit. Elmosolyodott, miközben látta, hogy magam köré csavarom a lepedőt.
Fantasztikus éjszakánk volt, ezt meg kell hagyni. Talán még soha, senkivel nem volt ennyire jó a szex. Pontosan értettem, miért mondta szereti a jót, márpedig a szex jó, vele pedig fantasztikusan jó!

-       Kérj szabadságot! – húzott vissza magához.

-       Nem lehet – haraptam be alsó ajkamat. – De pihenj nyugodtan!

-       Nem, nem. Ha te mész, én is összeszedem magam – mosolygott. Nem tudom, mi van pontosan közöttünk, végtére is alig ismerjük egymást, mégis túl vagyunk egy szenvedélyes éjszakán, most pedig úgy mozgunk fel s le a lakásban, reggeli teendőinket intézve, mintha már hosszú ideje együtt élnénk.

-       Elvigyelek? – kérdeztem, miután a mosogatóba helyeztem a bögréinket.

-       Azt se tudod, merre lakom – mosolygott.

-       Gondoltam elárulod – forgattam szemeimet.

-       Nem akarom, hogy miattam késs el – rázta a fejét. – Felhívom Ucciot és megkérem, hogy jöjjön értem – mosolygott tovább.

-       Nem kések el – magyaráztam, majd felpillantottam az órára. – Oké, lehet – fintorogtam.

-       Komolyan, Elisa. Menj nyugodtan! – unszolt.

-       Rendben – sóhajtottam. Felálltam, felkaptam a táskámat és indultunk is az ajtó felé, miközben tárcsázta barátját.

-       Találkozunk a pályán? – kérdezte kíváncsian.

-       A szokott időben – biccentettem.

-       Szia – hajolt közelebb. Egy apró puszival köszönt, melyet az arcomra adott. Egyre inkább összezavarodtam. Most komolyan! Mi van köztünk?

-       Szia – viszonoztam tettét, majd beszálltam az autómba, ő pedig elindult gyalog, hogy valahol útközben találkozzon Alessioval.

Egy végtelen hosszúnak tűnő munkanap várt rám. Mintha valaki szándékosan lelassította volna az órákat körülöttem, egyszerűen nem telt az idő, hiába dolgoztam folyamatosan. Végül, mikor az óra is azt jelezte, mehetek, mint akit rakétából lőttek ki hagytam el az épületet. Nem tudom mit vártam, miben reménykedtem, de alig vártam, hogy már a pályán legyek, egy időben a srácokkal.

-       Szia – köszöntött, holott még el sem értem a bejáratot.

-       Szia – mindkettőnk arcán mosoly terült el, ám egyikünk se tudta igazán, hogyan is köszöntsük egymást, csak úgy, mint a reggeli búcsúnkkor. Ismét ő kezdeményezett, közelebb hajolt egy apró puszira. – Korán érkeztem?

-       Épp a legjobbkor! – mosolygott.

-       Szuper – mosolyogtam önfeledten. Olyan könnyű volt a közelében lenni, mégis nehéz, tekintve, hogy fogalmam sem volt, hogyan viszonyuljak hozzá a tegnapi után.
Elindultunk a pálya irányába, de még barátai hallótávolságán kívül, végre felhozta a témát.

-       Elisa, a tegnap este történtek… - kezdett bele.

-       Igen? – próbáltam kevés érdeklődést mutatni.

-       Én… öhm… kicsit elragadott minket a hév, azt hiszem. Nem szoktam a nőket ilyen hamar ágyba vinni, legalábbis nem azokat, akivel továbbra is tartani szeretném a kapcsolatot… - motyogta.

-       Nem gáz – rántottam vállat. – Volt egy jó éjszakánk, nem kellett kényszerítened semmire, magamtól csináltam – motyogtam.

-       És milyen jól… - a mondatot leginkább gondolatban akarhatta megjegyezni, ám mégis kicsúszott száján. – Bocs – nevetett.

-       Megesik – nevettem vele.

-       Mit szólnál, ha maradnánk az ismerkedős, barátkozós fázisban? – kérdezett rá végül.

-       Benne vagyok! – nyújtottam kezem, ő pedig megrázta, mint ahogy a férfiak teszik ezt egymás közt. – Nos, haver – nyomatékosan pillantottam rá a haver szónál. – nem tanítanál nekem valami trükköt?

-       Milyen trükkre gondoltál? – érdeklődött.

-   Mindegy. Taníts valamit – rántottam meg a vállam, majd felültem motoromra. Ő is így tett, majd felvéve a sisakot és a kesztyűket, elindultunk a pályára. Mentünk két kört csak úgy simán, miközben elkápráztatott pár trükkel. Elsőre lehetetlennek tűnt, hogy egy napon, majd én is képes legyek ezen trükkök véghezvitelére, de alig pár nap alatt tökéletesen megtanultam mellette. A végén már olyan könnyedén ment, mintha ezer éve mást se csinálnék, csak ezt. Nem voltam biztos abban, hogy mindenkinek ilyen könnyen menne a megtanulása, de elbízni sem akartam magam. Nem vagyok én olyan tehetséges, mint gondolják. Csak követem az ösztöneimet.

4. rész

-       Mesélj magadról! – kért. Három perce övezett minket csend, mely idő alatt egymás csillapodó nevetését hallgattuk és italainkat kortyolgattuk.

-       Mit meséljek? – vontam vállat apró mosollyal az arcomon.

-       Bármit – biztató mosolyát látva beszélni kezdtem magamról. Persze leginkább azon információkról tájékoztattam, melyet minden ismerősöm tud rólam.

-       Lássuk csak… - merengtem. – Huszonhét éve születtem, Urbinoban. Körülbelül tizenkilenc éves korom óta nem élek a szüleimmel, eleinte barátnőkkel laktam egy nagy házba, de nem igazán tetszett a dolog – rántottam vállat. - Kiskorom óta hobbim a motorozás, de sose nőtte ki magát ennél többé – magyaráztam, majd újabbat kortyoltam italomból. Kezdtem érezni a hatását. Jókedv, felszabadultság, állandó mosoly… ráadás ültömben képes vagyok megszédülni… - Szeretem az állatokat, volt egy bulldogom, de szegény beteg lett és elpusztult. Még nem mertem másikat beszerezni. Öhm.. a szüleim a város másik felében élnek. Hmm, mit meséljek még? Elég őrült vagyok, meg néha kicsit perverz, de szerethető. Örök kritikus és sportbolond. Valami kérdés? – vigyorogtam rá elégedetten, hogy ennyi minden eszembe jutott magamról hirtelenjében.

-       Hogy lehet, hogy sohasem találkoztunk? – kérdezte értetlenül.

-       Sehogy. Már találkoztunk – vallottam be.

-       Arra emlékeznék – rázta fejét tiltakozóan.

-       Még gyerekek voltunk és valami motoros rendezvény volt – legyintettem. – Bevallom, én is csak onnan emlékszem, hogy van rólunk pár közös fénykép – avattam be titkomba.

-       Hé, azok engem érdekelnének! – kérte ki magának.

-       Majd megmutathatom – vontam vállat.

-       Miért várnánk vele? – tette fel a kérdést.

-       Végül is – merengtem. Tök mindegy, hogy most mutatom-e meg, vagy két hét múlva. Így legalább hamarabb rájön, milyen borzalmas is volt az akkori haja.
Intett a személyzetnek, majd kifizette italainkat, amiket személy szerint én akartam, hiszen elvesztettem a fogadást.

-       Majd legközelebb, talán – kacsintott rám, mikor ezt megemlítettem neki is.

-       Rendben – bólintottam. – Nos, megérkeztünk – álltam meg a bejárat előtt.

-       Nem laksz valami messze – nevetett fel.

-       Van ez így – elfordítottam a kulcsot a zárban, majd beléptünk drága kis lakásomba.

-       Otthonos – szemlélt körbe, miután lerúgta cipőjét.

-       Foglalj helyet! – intettem a kanapé felé. – Kérsz valamit enni, vagy inni?

-       Nem, köszi – tiltakozott. A szekrényhez mentem, majd lábujjhegyre álltam, hogy elérjem a dobozt, amibe a gyermekkori képeket őriztem. Azonban vagy összementem az évek során, vagy feljebb pakoltam, mint emlékeztem, de nem sikerült elérnem. – Várj, segítek! – éreztem, ahogy keze végigsiklik derekamon, miközben leemelte nekem a dobozt.

-       Köszi – suttogtam szinte mellkasába, mikor átnyújtotta a dobozt. Kezdtünk túlságosan közel kerülni egymáshoz, és ami rosszabb, egyáltalán nem zavart.

-       Nincs mit – mosolygott. Visszasétáltunk a kanapéhoz, majd leültünk, miközben válogatni kezdtem a dobozban heverő fényképek között. 

- Ez te vagy? – kapott ki egy fényképet a kezemből.

-       Talán problémád van vele? – kérdően felhúztam a szemöldököm, majd újra a többi képhez fordultam.

-       Nem, dehogy. – vigyorgott, miközben tovább vizslatta a képet. – Hány éves voltál?

-       Tizenöt – motyogtam.

-       A szépséged a korral sem múlt el – rötyögte.

-       A korral? Mintha nyolcvan éves lennék! – legyintettem vállon. – Megjegyezném, hogy idősebb vagy nálam!

-       Én örök fiatal vagyok – rántott vállat.

-       Veszem észre – mosolyogtam, majd nagy szerencsémre kezembe akadtak a keresett képek. Természetesen a doboz legalján hevertek, legközelebb ott fogom kezdeni a keresést. – Tessék – nyújtottam át neki a képeket.

-       Hé, erre a rendezvényre emlékszem! – méregette a képeket. – Tényleg. Anya utána egy darabig még emlegetett is téged – előtörtek benne az emlékek, nekem pedig be kell vallanom, öröm volt hallani, hogy mégis emlékszik rám. – Jesszusom, ez a haj – nevetett fel.

-       Öhm… vicces – jegyeztem meg, mire mindkettőnkből kitört a nevetés. – A mostani jobb – állapítottam meg.

-       Tényleg? – sose láttam még ilyen visszafogott, szelíd mosolyt az arcán. Kisfiússá tette, mégis sugárzott belőle a szexiség.

-       Igen – vallottam be. Csak néztük egymást egy, vagy talán két hosszú pillanatig, majd közelebb hajolt és lágyan ajkaimra tapasztotta sajátját. Meglepő volt, de nem húzódtam el. Nehéz is lett volna távol tartanom magam mézédes csókjaitól.
Az ölemben heverő dobozt az asztalra csúsztattam, miután finoman hanyatt döntött a kanapén. Végigsimítottam hátán, majd finoman végigszántottam ujjaimmal rövidke haján. Nem tudom, hogy az alkohol hatását éreztem-e, vagy sem, de hagytam, hogy ösztöneim vezéreljenek és elkezdtem lehúzni róla a felsőjét. Elmosolyodott, majd nyakamat kezdte el halmozni apró puszikkal. – Átmenjünk a hálóba? – suttogtam. Bólintott egy apró igent, majd felállt engem is magával húzva. Kézen fogva lépdeltünk át a hálóba. Miután becsapódott mögöttünk az ajtó, végre megszabadítottam felsőjétől. Hanyatt döntött az ágyon, majd ő is hasonlóképpen tett.

Ezt a monokinit tényleg kár volt kihagyni – jegyezte meg, mikor melltartómtól is megszabadított. Felkuncogtam, majd egy csókkal jutalmaztam bókjáért.

3. rész

 Levettem a sisakom és lemásztam a motorról. Valentinot barátai hátba veregették, majd megszabadult sisakjától és felém fordult.

-       Gratulálok – nyújtottam kezet, készséggel rázta meg.

-       Köszönöm.

-       Tényleg tehetséges vagy! – dicsért meg.

-       Te sem panaszkodhatsz – mosolyogtam rá, majd ő is elvigyorodott.

-       Nyert, szóval vetkőzz! - szólalt meg egyik társa.

-       Srácok.. – nézett hátra fegyelmező pillantással.

-       Most miért? – fintorgott egyikük.

-       Hagyd, igazuk van! – nyúltam overálom cipzárjához. – Az alku, az alku. – elkezdtem lehúzni a cipzárt, majd kibújtatni a kezem, de Rossi lefogott.

-       Nem kell komolyan megcsinálnod, csak kíváncsi voltam beleegyezel-e így is a versenybe – mosolygott. – Mit szólnál, ha kiváltanánk egy közös itallal? – végül is, jobb, mint monokinizni ennyi ember előtt. És még nincs is olyan késő, csak egy gyors ital és már mehetek is haza, hogy kialudjam magam.

-       Most? – mosolyodtam el, kicsit boldogabban, majd visszahúztam a cipzárt.

-       Ó, ez nem ér – sóhajtottak a srácok. Nyilván elég nőhiánya lehet némelyiknek.

-       Miért ne? – rántott vállat a bajnok.

-       Hazaviszem a motoromat és azt hiszem át is öltözök – mutattam az overálomra.

-       Egy óra múlva? – mosolygott.

-       Legyen háromnegyed – olyan könnyen megértettem vele magam, holott nem is ismerem. Ráadásul egész izgatott lettem ettől a kis italozástól. Tudom, hogy nem randi, de jó érzés kimozdulni kicsit. Öt hónapja, mióta kidobtam az exem, most megyek először bármerre is a pályán és a munkahelyen kívül.

-       Az utca végén, ahogy befordulsz a másik utcára, van egy kis bár. Mit szólsz ahhoz? – kérdezett rá.

-       Tökéletes – vigyorogtam, főként, hogy ott lakom négy másodpercre a kocsmától.

-       Akkor… - motyogta.

-       Akkor ott találkozunk – mosolyogtam bugyután, majd motoromhoz léptem és elindultam a kijárat felé.

     Szinte azonnal fel is pattantam motoromra, majd hazahajtottam.
Letusoltam, majd megpróbáltam minél jobban előhozni női oldalamat. Így még úgy sem láttak, már pedig szerettem volna, ha megismer, ki is vagyok.
Miután végeztem az órára pillantottam. Egy perc kellett, hogy leteljen a kijelölt időpont, így elindultam. Alig zártam be a lakásom ajtaját és fordultam be a sarkon, mikor megpillantottam. Egyedül sétált az épület ajtaja felé, mikor meghallottai lépteim zaját és észrevett.

-       Szia – mosolyodott el, mikor meglátott.

-       Szia – viszonoztam tettét, majd végigmértem. Farmert viselt egy egyszerű, kicsit bő pólóval. Nem volt egy tipikusan modell alkatú férfi, de mégis a kisugárzása leveszi a nőket a lábukról.  

-       Gyakrabban kellene overáll nélkül találkoznunk – mosolygott.

-       Eddig összesen kétszer találkoztunk – emlékeztettem.

-       És ez idő alatt, meg kellett mentem a monokinizéstől – vigyorgott, miközben kitárta előttem az ajtót.

-       Megjegyezném, hogy miattad kellett volna megtennem - mosolyogtam én is, miközben leültünk egyik asztalhoz.

-       Miért én tehetek arról, hogy jobban mentem? – nevetett.

-       Ugyan már. Mindketten tudtuk, hogy te fogsz nyerni. Kitalálhattál volna valami kevésbé durva tétet is – kényelembe helyeztem magam és hagytam, hogy olyan italt rendeljen, amilyet csak szeretne.

-       Már mondtam. Kíváncsi voltam, így is bevállalod-e – idézte fel újra szavait.

-       Elég őrült vagyok hozzá – rántottam vállat.

-       Így utólag elnézve, kicsit kár is, hogy nem engedtem, hogy megtedd – méregette melleimet, majd felhúzott szemöldököm láttán nevetni kezdett.

-       Azt hittem csak a hőzöngő barátaid ennyire nőhiányosak – kuncogtam.

-       Nincs nőhiányom csak szeretem a jót – nevetett.

-       Például a szexet? – vigyorogtam kajánul, majd kortyoltam a már előttünk heverő poharak egyikéből.

-       Hmm. Igen, a szex jó – kortyolt egy nagyot elégedetten. – Egyébként, Uccio mesélte, hogy a neved Elisa – vigyorgott.

-       Igen, így hívnak – bólogattam helyeslően. – Elisa Calvino – nyújtottam kezem.

-       Valentino Rossi – rázta meg vigyorogva.

-       Tényleg? – színleltem döbbenetet, melyen újra felderült.